Bütykös ujjaival levett a polcról egy befőttes üveget, és magához szorította, mint valami kincset. Sietve visszament a szobába, elhelyezkedett a legkényelmesebb fotelban, kockás plédet terített mindig fázós lábaira. Már éppen ki akarta nyitni a csodát rejtő üveget, hogy belefeledkezhessen egy rövid időre a múlt boldogságába, amikor csengettek. Elgondolkodott rajta, hogy nem válaszol, de végül kiment az ajtóhoz. Kikukucskált, a szomszéd állt előtte. Miért jött? Mit akarhat? Látásból ismerte, egy fiatal édesanya, három kicsi gyerekkel, folyton rohantak ide-oda, télen, hajnalban még sötétben loholtak az óvodába. Eddig szinte egy szót sem beszéltek a szokásos jó reggelt, jó napot köszöntéseken kívül. Nagyot sóhajtott, és kinyitotta a valaha fehérre festett ajtót. A szobában meglibbentek a függönyök, a szomszéd fiatalasszony pedig szinte bocsánatkérőn állt az ajtóban, egy vékony lila pulóverbe burkolózva. Tél volt, a lépcsőházba is befújt a jeges szél.
- Jó estét, elnézést, hogy zavarom... - mondta tétovázva. Sokszor látta az idős hölgyet, de ő maga még nem beszélgetett vele hosszabban.- Elfogyott a tojásunk, nincs esetleg pár darab kölcsönbe? Holnap veszek, és visszaadom. Tudja, bundás kenyeret ígértem reggel a gyerekeknek, nagyon csalódottak voltak, amikor észrevettem, hogy elfogyott a tojás. Nem voltam ma boltban... - folytatni akarta, úgy érezte, magyarázkodnia kell, nem volt benne biztos, hogy helyes csak úgy kölcsönkérni egy ismeretlentől.
- Semmi gond. Jöjjön beljebb Kedvesem! - melegen rámosolygott. - Itt, a kamrában tartom... - mondta, miközben befelé invitálta a váratlan vendéget.
Beléptek a kicsi, hideg helyiségbe, majd kotorászni kezdett a hagymák és paprikák között. - Itt is van, ebben a dobozban még van öt. Elég lesz?
A fiatalasszony azonban nem hallotta meg a szavakat, mert lekötötték a figyelmét a polcon a lekvárok közül kikandikáló különleges befőttes üvegek. Furcsa színes füst gomolygott bennük, az egyikben sárgás, a másikban kékes. Ez biztos nem lekvár...
- Mik azok ott hátul? - bukott ki a kérdés belőle. Aztán gyorsan visszakozott - bocsánat, nincs közöm hozzá. Szóval öt tojás? Az tökéletes! Hálásan köszönöm!
De az idős hölgy nem haragudott, hogy kilesték a titkát. Huncut mosolyra húzta a száját, és mesélni kezdett, mint aki erre várt régóta.
- Azok ott, Kedveském, az emlékbefőttjeim. Jöjjön, megmutatom, épp ki akartam egyet bontani, amikor csengetett. - Ezzel a nagyszoba felé vezette a meglepett lányt. Ott állt az asztalon egy azokból a furcsa füstös üvegekből. Ennek zöldes-pirosas volt a füstje. - Tudja, amikor én voltam fiatal édesanya, igyekeztem minél több időt eltölteni a gyerekeimmel. Két gyerekem született, majdnem egyszerre, a lányom csak egy évvel idősebb a fiamnál. Három évig otthon voltam velük, és utána is csak délelőtt voltak óvodában, nem volt elég ágy a délutáni alváshoz... egy kis faluban laktunk, szegény volt az óvoda. Én meg megtehettem, hogy elhozom őket délben, mert a férjem jól keresett. Persze nem is volt otthon szinte soha... Rettenetesen fáradt voltam. Rettenetesen. De minden alkalommal, amikor megöleltek, amikor rám mosolyogtak, amikor megfogták a kezemet, amikor megsimogatták az arcomat, vagy elmesélték, mi történt az oviban, azt éreztem, hogy ez így jó. Persze, nem a fáradtság! - nevetett fel hirtelen, és egy pillanatra kilépett az emlékezés örvényéből, ami azonnal vissza is húzta. - De éreztem, ennek így kell lennie, mert csak rövid ideig enyém ez a csoda. És sajnos igazam lett. Olyan gyorsan felnőttek... Amikor iskolába mentek, már kevesebbet láttam őket. Kevesebb lett a puszi, kevesebb az ölelés. Kamaszkorukra kevesebb lett a beszélgetés is. Mire húsz éves lett, a lányom férjhez ment. Beköltöztek a városba, aztán külföldre mentek egy jó állás reményében. Nem lett gyerekük, lefoglalta őket a karrierépítés. A fiam agglegény maradt, a világot járja, kalandokat keres, és ki tudja, miből él... Tudja, Kedves, nekem ez a mai technika érthetetlen. Persze szoktunk telefonálni, de jó, ha hetente öt percet beszélek valamelyikükkel.
Ekkor hirtelen felnézett, fiatal vendégére meresztette nosztalgiától elködösült szemeit. Mintha saját magát látta volna benne. Egy percig mély csend terítette be a szobát, és a lány nem merte megtörni további kíváncsiskodással.
- Amikor a lányom két éves volt - folytatta az idős hölgy az emlékezést -, akkor kezdtem el gyűjteni az emlékeket. Ebben itt - ezzel az üvegre mutatotta, amiben a piros-zöld füst gomolygott - ölelés van. - Becsukta a szemét, és nagy levegőt vett. - Tettem el lábpuszikat, tudja, amikor a kis tappancsokat össze-vissza puszilgatjuk, kimondottan a férjem kedvéért. Ő tavaly ment el, és életében nagyon lelkesen fogyasztotta ezeket. Úgyhogy abból már csak egy van. - kuncogott a néni. - Van arcsimogatós, és van történetmesélős is - amikor olyan lelkesen csak mondják és mondják, és az ember megzabálná őket! Készültek róluk ugyan videófelvételek, de azok nem adnak ilyen élethű élményt. Az emlékbefőtt, az az igazi. Amikor kibontom, tíz percre úgy érzem, mintha megint itt lennének velem, itt, abban a lélekmelengetően kedves pillanatokban, amiket csak egy kisgyerek tud adni. - Egy pillanatra megakadt, aztán hirtelen a lányra nézve megkérdezte - Magának is vannak gyerekei, nem szeretne eltenni pár befőttet idős korára?
A fiatalasszony meghökkent, sosem hitte volna, hogy ez lehetséges. Nem is gondolt rá. A megállíthatatlan mókuskerékben mindig csak a következő napra koncentrált, hogy hogy lehet túlélni, ki viszi a nagyot az oviba, mikor megy bevásárolni, kell-e mosni a pelenkákat, mit fog főzni vacsorára. Nem volt ideje azon gondolkozni, hogy mi lesz azután. EZ után.
- Ööö... nem tudom... - motyogta. - és tényleg olyan, mint az igazi? - kérdezte már bátrabban.
- Teljesen élethű! Egy igazi időutazás! Csak hát tényleg sokat el kell tenni belőle, mert gyorsan fogynak ám! Azt gondoltuk, amikor nyugdíjba mentünk, és hirtelen teljesen kiüresedtek a napjaink, hogy fogyaszthatjuk bátran. De a Jó Isten több időt adott nekünk, mint gondoltuk, a befőttek pedig nem tartottak ki. Most már olyan kevés van, hogy havonta csak egyet bontok ki. Spórolok, hátha van még tíz évem.
- Micsoda igazságtalanság... - mondta a lány elmélázva.
- Hogy mondta, Kedveském? - kérdezte az idős aszsony.
- Azt mondtam, hogy micsoda igazságtalanság - nézett fel hirtelen arcába lógó fekete fürtjei közül a fiatalasszony -, hogy én belefulladok a gyerekeimbe, mint ahogy Ön is belefulladt sok évvel ezelőtt. Idős korunkra pedig a magánytól fulladunk meg. Ez az igazságtalanság.
- Az bizony.
- Tudja mit? Jöjjön át hozzánk, töltekezzen kicsit. - javasolta a fiatal nő. Majd elgondolkdva hozzátette: És közben tanítson meg emlékbefőttet készíteni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése